A mákostészta, a lecsósfazék és a milkatehén

Hol volt hol nem volt, az Óperencián túl, az Üveghegyen is túl, még azonis túl, ott hol a kurtafarkú kismalac túr, volt egyszer egy az öregember. Fazekasmester volt az öregember becsületes mestersége, volt is egy kis műhelye, oda jártak az asszonyok edényeket készíttetni, foltoztatni, javíttatni. Jól profitált az öreg, mivel egyedülálló volt a faluban a mestersége, nem volt konkurenciája, így tehát övé volt a fazekasmesterség monopóliuma.

Történt egyszer hogy egyik este el akarta készíteni a szokásos vacsoráját: a mákostésztát. Legendák keringtek az öregről, hogy bizonyosan azért tud ilyen jól edényeket készíteni, mert minden este ezt kebelez be, de ezeken ő csak kacagott. Oda is tette a tésztát főni, ám véletlenül meglódult a keze és beleborult egy kis C3H5(ONO2)3, egyszerűbb nevén glicerin-trisztearát. Ez a dihidrogén-monoxiddal olyan folyamatokat eredményezett, melynek következtében a mákostészta önálló értelmet nyert, gondolkodni, beszélni, mozogni kezdett.

Nosza ki is ugrott a fazékból, és elvándorolt az Üveghegy másik oldalára, ahol már nem túr a kurtafarkú kismalac. Ott betért egy élelmiszerkereskedésbe, és egy öregnéni vállára ült. Persze a pénztáros egyből észrevette h valami nem stimmel, jelezte is az öregnéninek h valami hányás volt a vállán, aki le is seperte magáról szegény mákostésztát. Tovább ballagott hát a mákostészta, benézett egy alacsonyköltségvetésű étkezdébe. Besomfordált a konyhára, elsunnyogott Bodri kutya mellett, aki épp az aznapi ebédet, a lecsót kóstolgatta a fazékból a vendégek nagy örömére...

Szerelem volt első látásra. Rázott egy kis glicerin-trisztearátot magáról a mákostészta a lecsórs fazékra, így ő is megelevenedett. Úgy döntöttek h örökké együtt fognak ezután élni. Elhagyták az étkezdét, kisétáltak a mezőre, ahol hogy-hogynem egy milkatehén parkolt. Felpattantak a hátára, így utaztak el. Mézesheteiket Beleden, egy kis faluban a Dunántúlon töltötték.